Vannak emberek, akik évekig eléldegélnek egy pocsék párkapcsolatban, mert képtelenek kilépni belőle. A környezetük kétségbeesve nézi a kínlódásukat, és nem értik, hogy az illető miért nem szakít vagy válik el, hisz a vak is látja, hogy ez a kapcsolat nem lesz jobb.

Az az érdekes, akiért meg kell küzdeni

A pocsék párkapcsolatban benne ragadók egy része sajnos kapcsolatfüggő. Ők mindent megtesznek azért, hogy valaki végre szeresse őket. És ha a párjuk ezt mégsem teszi, ha nem kap viszonzást a szerelmük, akkor ők egyáltalán nem racionálisan reagálnak. A logikus válasz az lenne, hogy veszik a kalapjukat, és továbbállnak. Ők azonban inkább fokozzák az erőfeszítéseiket, és még jobban kapaszkodnak arra a szekérre, ami nem veszi fel őket.

Apró jelekbe, reményfoszlányokba kapaszkodnak: „amikor azt mondta, akkor nem is úgy gondolta”, „ha valóban nem szeretne, akkor miért tette meg értem ezt?”. És újra meg újra bizonyítékokat gyűjtenek arra, hogy az az ember, akit ők kiszemeltek, aki számtalanszor elutasította őket, mégis szerelmes beléjük.

Egy idő után azonban már annyi energiát tettek a kapcsolatba, annyira sokat feláldoztak a személyiségükből és a büszkeségükből, annyi bántást és megaláztatást viseltek el, hogy szinte feladhatatlanná válik a kapcsolat vagy annak a reménye. Mélyebb szinten megmarad az a kielégíthetetlen sóvárgás, hogy mindennek ellenére egyszer még meglesz az elementáris szeretet abban a kapcsolatban, amire annyira vágynak, csak még egy kicsit várni kell rá. Ha mégis megszakad a viszony, mert a másik fél kilép belőle, akkor szinte feldolgozhatatlan számukra az elválás.

A dolgot tovább nehezíti, hogy a kapcsolatfüggő bekötött szemmel is kiválasztja azt az egy embert, aki képtelen megadni számára a szeretetet – és beleszeret. A pszichológia ismétlési kényszernek nevezi a jelenséget, mert a minta már kisgyerekkorban rögzült. A szülők nem tudták kielégítően szeretni a gyereket, aki ennek következtében rendkívüli módon sóvárogni kezdett a törődés és megerősítés után, legtöbbször azonban hiába törte magát emiatt. Amikor elérhetetlen társat választ, ezt a mintát ismétli újra meg újra abban a reményben, hogy talán most majd megkapja a vágyott szeretetet.

Éppen ezért a kapcsolatfüggő nem adja fel egykönnyen az érzelmek kiváltására szolgáló igyekezetét, és ösztönösen választják ki azokat az embereket, akik képtelenek értékelni őket. És ettől kezdve tőlük várják a lehetetlent.

Egy kívülálló általában pontosan látja, hogy mennyire reménytelen a helyzet, és hogy a kapcsolatfüggőnek tartózkodnia kellene a szeretet és az elismerés utáni sóvárgástól, a megalázkodástól, az önalávetéstől, a túlzott alkalmazkodástól és az önfeláldozástól. Ő, aki benne van, egyre csak reménykedik és küzd.

Aki szeret, az nem érdekel

További nehézséget jelent, hogy bár gyakran kapnak valódi szeretetet, azt nem mindig tudják értékelni, mert magát a megfelelő embert sem értékelik igazán. Aki őket figyelemre méltatja, szereti, tiszteli, becsüli, azt lehet, hogy barátilag kedvelik, de képtelenek beleszeretni. Értéke csak annak a törődésnek van, amit attól az embertől kaphatnának, akitől semmit sem lehet kapni. Dráma ez a javából.

Az ördögi kör addig folytatódik, amíg tudatosan le nem állítják. Ez többnyire szorongással jár, és csak kis lépésekben valósítható meg, rendszerint terápiás segítség formájában.

A kapcsolatfüggő és a tehetetlenség

A kapcsolatfüggő semmitől sem irtózik jobban mint a magánytól. Úgy érzi, hogy egyedül elveszett, tehetetlen, képtelen magában boldogulni. A nagy szorongás vörös fonalként húzódik végig az életén. Mindenütt a biztonságot keresi, másokba csimpaszkodik, mindenkitől segítséget remél. Ha nincs kire támaszkodni, akkor elveszettnek érzi magát. Folyton tanácsot kér, támogatást szeretne a véleménye mögé, mert úgy érzi, hogy egyedül semmit nem tud eldönteni. „Jó ez így?” „Vajon megfelelek az elvárásoknak?” „Hogyan kellene döntenem?”Retteg a következményektől, hogy valamit nem jól csinál.

Túlzott biztonsági szükséglet jellemzi őket, és nem vállalnak semmilyen kockázatot. Néha kimondottan gyakorlatiatlannak vagy ügyetlennek tűnnek, és egy csomó élethelyzetben elveszettnek érzik magukat. Szorongásaik miatt sok korlátozással kell együtt élniük. Egyáltalán nem hisznek abban, hogy tenni tudnak valamit a szorongásaik ellen. Nyavalyognak, panaszkodnak, és meg vannak győződve róla, hogy ők már csak ilyenek, és meg sem próbálnak kockázatot vállalni. Például elválni, és belefogni egy új életbe. Vagy keresni valakit, aki viszontszereti őket. Ezért inkább benne maradnak egy pusztítóan rossz kapcsolatban vagy egy reménytelen szerelemben, hiszen a biztos rossz mindig jobb mint egy bizonytalan jó.

Mivel képtelenek a döntésre, szívesen vonulnak az ábrándok világába (rájuk épül a romantikus regények biznisze, hiszen könnyebb egy szép szerelemről olvasni, mint megvalósítani), vagy éppen a kényszeres töprengés mókuskerekébe. Ahelyett hogy cselekednének, tennének valamit, megpróbálják alaposan átgondolni a helyzetüket, kitalálni a legjobb, legtökéletesebb megoldást. A kényszeres gondolkodás aztán kiterjed, ellepi a tudatot, feszültséget, belső nyugtalanságot szül. Ennek eredményeként egész nap csak aggodalmaskodnak, zsörtölődnek, szoronganak, kételkednek. Persze bármiféle eredmény nélkül.

A gyógyulás

A gyógyulás leginkább egy szakszerű segítő közegben tud megvalósulni pszichológus vagy mentálhigiénés szakember támogatásával.

A legelső lépés, hogy fel kell ismerni a problémát. Ez igen nehéz, hiszen aki reménytelenül szerelmes, vagy kitartóan bízik egy pocsék kapcsolat megjavulásában, annak nagyon nehéz felnyitni a szemét arra, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozott. Iszonyúan kemény munka megértetni vele, hogy boldogságot soha nem talál olyan társak mellett, akik képtelenek őt viszontszeretni. Nagyon nagy erőfeszítés és bátorság kell ahhoz, hogy valaki belássa, a szívszerelme soha nem fogja őt szeretni, becsülni. Ezt bizony végig kell küzdeni, és a reményt el kell gyászolni.

Nagyon fontos lépés annak a megértése is, hogy miért választ mindig olyanokat, akik rosszul bánnak vele. Fel kell tárni a szülőkkel való kapcsolatot: leggyakrabban az anyával való viszonyt, aki partnerpótléknak használta a lányát vagy a fiát, és lelki függésben tartja a már felnőtt gyerekét. A kapcsolatfüggőnek meg kell értenie a saját drámáját, ami azzal kezdődött, hogy a szülője érzelmileg kizsákmányolta.

Az utolsó nagy lépés pedig az, hogy a kapcsolatfüggő újraírja élete forgatókönyvét, és lelkileg is leválik az anyjáról, kialakítja a saját életét. Meg kell tanulnia nemeket mondani, leküzdeni az ebből fakadó bűntudatot, és elfogadni, hogy szerethető akkor is, ha nem teljesíti a környezete elvárásait. Csak ekkor van esélye arra, hogy egy boldog, viszonzott szerelemben éljen.

Ha szeretnél többet megtudni a témáról, a kapcsolatfüggőség kialakulásáról, a gyógyulás lehetőségeiről, olvasd el a Heinz-Peter Röhr: Kiút a függőségből című könyvét, amely egy mese magyarázatával vezet keresztül ezen a problémán!

Ha a kiutat keresed a problémádból, akkor nézd meg, hogyan tudlak ebben támogatni!